Tériszonyos-klausztrofóbiás lévén nem erősségem a Túlélés a kanyonban 101, így elképzelésem sincs arról, milyen lehet effektíve egy szikla fogságába kerülni. Ennek következtében nem tudom megmondani, hogy a filmben mi lehetett a valóság, mennyi a hollywood-i túlzás, szépítés, smink. De azt meg tudom állapítani, hogy lenyűgöző filmmel van dolgunk.
A 127 óra egy megtörtént eseményt dolgoz fel: Aron Ralston több mint öt napra egy szikla fogságába kerül egy hétvégi hegymászás során. A filmet 6 Oscar-díjra jelölték, sajnos egyet sem hozott el (Legjobb film - A király beszéde; Legjobb adaptált forgatókönyv - Social Network - A közösségi háló; Legjobb vágás - Social Network - A közösségi háló; Legjobb filmzene - Social Network - A közösségi háló; Legjobb férfi főszereplő (James Franco) - Colin Firth (A király beszéde); Legjobb betétdal (If I Rise) - We Belong Together (Toy Story 3.)). Hogy őszinte legyek, mikor megnéztem a filmet, meg voltam győződve, hogy biztos kellett szobrocskát nyerjen és meg voltam döbbenve, hogy mégsem. Aztán megnéztem, hogy kikkel szemben maradt alul és nem igazán tudok vitatkozni: egyedül a vágás az, amiben jobbnak találtam a többinél, illetőleg a forgatókönyvvel kapcsolatban nem tudok dönteni. Egyértelmű, hogy A király beszédét egyetlen kategóriában sem übereli, de egy ilyen filmmel szemben alulmaradni már majdnem felér egy Oscar-ral (szerintem amúgy igazán helyes az lenne, ha egy filmnél, ha megemlítik, hogy Oscar-jelölt volt, akkor mindig fel kellene tüntetni, hogy mely filmmel szemben maradt alul, annyira különbözők az egyes évek felhozatalai).
A történet aránylag egyszerű: Aron Ralton 2003-ban egy hétvégi kanyonmászásra megy. Annak ellenére, hogy tapasztalt túrázó - önkéntes segítő balesetek, eltűnések esetén - nem adja meg senkinek, hogy pontosan hova megy. Mikor egy szikla kimozdul és a kezét a falhoz szorítja, csapdába kerül: nem tud továbbhaladni. Az elkövetkező időszak arról szól, hogy felváltva próbál meg kiszabadulni, valamit utolsó üzenetet hagyni a szeretteinek. A film bemutatja, hogy az ember mennyi mindent képes megtenni a túlélésért. Nagyon értékesnek tartom a filmben, hogy nem használ szükségtelen brutalitást: *SPOILER* igen, megmutatja, hogy a víz elfogyása után emberünk megissza a saját vizeletét; igen, megmutatja, hogy egy idő után a saját vérét fogyasztja; és igen, mutatja, ahogy amputálja a saját karját a túlélés érdekében. *SPOILER VÉGE* Csak annyira gondolom brutálisnak a jeleneteket, amelyek szükségesek az események bemutatásához, nem használ öncélúan ilyesmit. Engem nagyon tud irritálni, ha egy film szükségtelenül, öncélúan mutat brutalitást vagy szexualitást, vagy tulajdonképpen bármit, amely nem viszi előrébb a történetet, nem szükséges a karakterek bemutatásához, stb.
Amit még zseniálisnak tartok a filmben, hogy a játékidő jelentős része a kanyonba beszorulva játszódik, ennek ellenére nem éreztem magam beszorulva a főszereplővel együtt. Ez volt az egyik nagy félelmem, amikor a történet indítófonalát elolvastam. Két dolgot tudtam elképzelni, hogy mit fog magával hozni az alapszituáció: vagy annyira közel hoz a főszereplőhöz a film, hogy magam is szó szerint beszorulva fogom magam érezni, amelytől másfél óra masszív pánik és nyomasztó érzés lesz a jussom, de a vágásnak köszönhetően a film az ezt éppen megakadályozó távolságot tartja a nézővel. A másik lehetőségnek azt tartottam, hogy a beszorulás egy másik formája történik meg: a hegymászóval együtt a történet is megreked a kanyonban, de nagyszerűen operál a picit több mint öt nap történéseivel a forgatókönyv, így szinte mentes a film az üresjáratoktól.
Meg kell említenem, hogy a film végkimenetéről óhatatlanul a magyar hegymászó, Erőss Zsolt 2010-es balesete jut eszembe, amelyet követően folytatta a hegymászást, ugyanúgy, mint azelőtt.
